Bevezetés: miért nem elég a foglalkoztatottsági ráta?
Ha egy szakképzésben végzett fiatal elhelyezkedik, az első pillanatra sikeres munkaerőpiaci belépést jelent. De vajon valóban sikeresnek tekinthető-e az elhelyezkedés, ha a munka bizonytalan, a jövedelem nem biztosít megélhetést, vagy néhány hónapon belül megszűnik a munkaviszony?
A szakképzés minőségéről folytatott szakmai diskurzus gyakran leszűkül a foglalkoztatottsági mutatókra: hány végzett tanuló helyezkedik el a képzés után, milyen gyorsan találnak munkát, mekkora a munkanélküliség a pályakezdők körében. Ha pusztán a statisztikai mutatókat vesszük figyelembe, a szakképzett fiatalok (15-34 év) 80%-os foglalkoztatottsága (Eurostat, 2024) kifejezetten pozitív jövőképet vetít előre a szakképzésben tanulók számára. Ugyanakkor ez a mutató nem tér ki a munkavállalás minőségi jellemzőire, így az alkalmi jellegű vagy megélhetést nem biztosító jövedelmet adó munkaerőpiaci státusz is javítja a foglalkoztatottsági statisztikákat, annak ellenére, hogy ezek a helyzetek bizonytalan életpályára utalnak.
Ez a látszólagos ellentmondás rávilágít arra, hogy a hagyományos mutatók önmagukban nem elegendőek a szakképzés valódi eredményességének megragadására. Az EQAVET – az európai szakképzés minőségbiztosítási referenciakerete – logikája éppen ezért ennél árnyaltabb megközelítést kíván. A minőségbiztosítás lényege nem csupán a kimeneti mutatók mérése, hanem azoknak a folyamatoknak a tudatos alakítása, amelyek révén a szakképzés valóban hozzájárul a fiatalok fenntartható munkaerőpiaci integrációjához.
A sikeresség többszempontú értelmezése
A nemzetközi szakirodalomban Friedman és Greenhaus (2000) nyomán a munkaerőpiaci siker nem egydimenziós jelenség: a szubjektív és objektív mutatók együttesen írják le azt, hogy egy fiatal mennyire érzi magát sikeresnek a munkaerőpiacon. Ezzel párhuzamosan Standing (2012) prekariátus-elmélete arra hívja fel a figyelmet, hogy a foglalkoztatás ténye önmagában nem jelent védelmet: a bizonytalan jogviszony, az alacsony jövedelem és a kiszámíthatatlanság a formális foglalkoztatás mellett is fennmaradhat. Emellett figyelembe kell venni egy harmadik csoportot, a NEET-státuszt is, amely a munkaerőpiacról és az oktatásból való tartós vagy átmeneti kiesést, inaktivitást jelzi.
A Szakképzési Pályakövetési Rendszer (SZPR) adatbázisára épülő jelen elemzés éppen ezért nem a „dolgozik vagy nem dolgozik” kérdésre keresi a választ, hanem a foglalkoztatás minőségére. Az elemzés a 2022/2023-as tanévben végzett, mintegy 34 700 szakképző intézményben (szakképző iskolában vagy technikumban) tanuló adatait dolgozta fel. A kutatás három kimeneti kategóriát különített el: a biztonságos munkavállalást, a bizonytalan (prekárius) munkavállalást és a NEET-státuszt.
Ez a hármas felosztás önmagában is alkalmas arra, hogy a minőségbiztosítás számára értelmezhető visszajelzést adjon. Az adatok szerint a végzettek mintegy 40%-a biztonságos munkavállalóként lépett ki a munkaerőpiacra, 6%-uk bizonytalan foglalkoztatási helyzetben volt, 20%-uk pedig inaktív vagy NEET-státuszban volt a végzést követő első ősszel. További 35% tanult tovább valamilyen formában. A biztonságos munkavállalás aránya tehát nem azonos a foglalkoztatottsági rátával – a kettő közötti különbség pontosan azt a minőségi dimenziót jelzi, amelyre a minőségbiztosításnak figyelmet kell fordítania.
Mely tényezők segítik a biztonságos munkaerőpiaci átlépést?
A kutatás egyik legfontosabb üzenete, hogy a biztonságos munkavállalást nem elsősorban a tanulók egyéni jellemzői, hanem a képzés strukturális sajátosságai vetítik előre. A gépi tanuláson alapuló elemzés (XGBoost-modell) szerint a legerősebb előrejelző a jogviszony típusa volt: a tanulói jogviszonyban végzettek lényegesen kisebb eséllyel kerültek biztonságos munkavállalói pozícióba, ami a felnőttképzési jogviszonyban tanulók munkatapasztalatával magyarázható. Ezt követi az ágazati hovatartozás: az egészségügy kiemelkedően kedvező képet mutat (közel 80%-os biztonságos foglalkoztatási arány), míg az építőipar és a vendéglátás területén a bizonytalan (prekárius) foglalkoztatás aránya magasabb, részben az ágazatok szezonális és atipikus jogviszonyokat hordozó sajátosságai miatt.
A képzési forma szintén meghatározó. A duális képzésben részt vevők nagyobb eséllyel lesznek biztonságos munkavállalók, és a technikumi képzés előnye is látható a szakképző iskolával szemben. Ez összhangban áll azzal a nemzetközi felismeréssel, hogy a munkaalapú tanulás és az érettségit is adó képzés hosszabb távon jobb munkaerőpiaci pozíciót biztosít.
A tanulók hátrányos helyzetére utaló jellemzők összességében gyengébb előrejelzőnek bizonyultak, mint a képzési struktúra jellemzői. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek eltűnnének, a szakképzésben; az egyéni bánásmódot igénylő tanulók (például HH, SNI, BTMN érintettségűek) magasabb arányban jelennek meg itt, mint az általános középfokú oktatásban. Ez az eredmény sokkal inkább a szakképzés kompenzációs potenciáljára utal: a megfelelően strukturált képzés képes lehet ellensúlyozni a kedvezőtlen családi háttérből eredő hátrányokat.
Mit jelent mindez a minőségbiztosítás számára?
Az EQAVET keretrendszer logikája szerint a minőségbiztosítás akkor hatékony, ha a rendszer visszacsatolást biztosít az intézmények számára saját eredményeikről. A kutatás eredményei ebből a szempontból gyakorlati következtetést is kínálnak.
Az egyik legfontosabb lépés a pályakövetési rendszer indikátorainak bővítése. A pusztán foglalkoztatottsági rátára épülő mérés ugyanis félrevezető lehet: a „dolgozó szegénység” és a bizonytalan foglalkoztatás jelensége statisztikailag sikeres elhelyezkedésnek számít, miközben hosszabb távon nem tekinthető kedvezőnek. A prekárius foglalkoztatás arányának beépítése a mutatók közé pontosabb képet adna a szakképzés valódi eredményességéről.
Ezzel szorosan összefügg a képzési struktúra és a munkaerőpiaci kapcsolatok minőségének kérdése. A duális képzés előnye akkor érvényesül igazán, ha a képzőhelyek megfelelő minőségű gyakorlati képzést biztosítanak. A vállalati mentorok pedagógiai felkészültsége – amint arra Angler és Bihari (2019) rámutatnak – gyakran hiányos, ami korlátozza a pályaszocializáció hatékonyságát. A duális képzési helyek akkreditációs rendszerének kiegészítése a képzési partnerek pedagógiai felkészültségét értékelő kritériumokkal hozzájárulhat ahhoz, hogy a duális képzés ne csupán a foglalkoztatási esélyeket növelje, hanem a szakmai identitás fejlődését is támogassa.
Összegzés
A szakképzés minőségének és eredményességének megítélése nem szűkíthető le a foglalkoztatottsági mutatókra. A munkaerőpiaci átlépés akkor tekinthető igazán sikeresnek, ha a fiatal stabil, kiszámítható és szakmailag értelmes pozícióba kerül. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy ezt a folyamatot elsősorban a képzés strukturális jellemzői – a duális képzés jelenléte, az iskolatípus, az ágazati sajátosságok – jelzik előre, és a szakképzés bizonyos mértékig képes kompenzálni a kedvezőtlen családi hátteret. Az EQAVET keretrendszerének szellemében a minőségbiztosítás feladata, hogy ezeket az összefüggéseket a visszacsatolás és a fejlesztés szolgálatába állítsa: a pályakövetési indikátorok bővítésével, a képzőhelyek minőségének tudatos fejlesztésével. A szakképzés így nem csupán a munkaerőpiacra való belépést segítheti elő, hanem a fenntartható, méltányos életpályák kialakulásához is hozzájárulhat.
A cikket Czirfusz Dóra, NRP szakértő készítette a XXVIII. Országos Közoktatási és Szakképzési Szakértői Konferencián elhangzott előadása alapján.
