A szakképzésről szóló 2019. év LXXX. törvény 2020. január 1-jei hatályba lépése alapvető szerkezeti szintű változásokat hozott a magyar szakképzésben. Ezen változások előzményeiként említhető többek között az Európai Unió „Oktatás és Képzés 2020” stratégiája, a szakoktatás és szakképzés európai minőségbiztosítási referenciakeretének létrehozásáról szóló uniós ajánlás és a magyar „Szakképzés 4.0” stratégia. A stratégiák, ajánlások mindegyikében kiemelt hangsúly került a szakképzés minőségének, eredményességének és hatékonyságának javítására egy európai referenciakerethez igazodó nemzeti szintű minőségbiztosítási rendszer kialakítása mellett.
Az Európai Unió minőségbiztosítással kapcsolatos együttműködési és fejlesztési törekvéseinek eredményeként alakult ki az Európai Szakképzési Minőségbiztosítási Referencia Keretrendszer (EQAVET Keretrendszer). A szakképzés Európai Minőségbiztosítási Referencia Keretrendszerének létrehozásával erősödött az európai együttműködés és a tagországok közül többen reformintézkedéseket tettek és fejlesztéseket hajtottak végre a szakképzésük minőségbiztosításával kapcsolatban. A magyar szakképzési törvény és annak végrehajtási rendelete jogszabályi kötelezettségként írja elő a szakképző intézmények számára az EQAVET Keretrendszer alapú minőségirányítási rendszer kialakítását és működtetését.
A Szakképzés 4.0 stratégia egységes minőségirányítási rendszer (MIR) bevezetését és működtetését tűzte ki célul, kiemelve egyrészt, hogy a szakképzési rendszer minőségének fejlesztése csak egységes elvek alapján létrehozott, a folyamatokat objektív eredmények alapján nyomon követő minőségirányítási rendszer keretei között lehet hatékony, másrészt, hogy a szakképző intézmények értékelése, a fenntartói beavatkozások és a fejlesztésekkel kapcsolatos döntések a minőségbiztosítási rendszer alapján kell, hogy történjenek.
Az EQAVET célja elősegíteni a szakképzés minőségének folyamatos fejlesztését, viszonyítási alapként támogatni a tagállamok nemzeti, regionális és helyi szintű minőségbiztosítási rendszereinek kialakítását, fejlesztését és reformját, valamint növelni az átláthatóságot és az összhangot a tagállamok szakmapolitikai prioritásai és az ahhoz kapcsolódó meghozott döntései között. Az EQAVET Keretrendszer célja elősegíteni és támogatni a nemzeti szakképzés minőségének fejlesztését. A keretrendszer olyan igazodási pontot ad, amelynek segítségével a tagállamok szakképzésük minőségét, minőségfejlesztési tevékenységét megvizsgálhatják és európai elvárások mentén alakíthatják, fejleszthetik.
A keretrendszer három fő része a minőségbiztosítási és minőségfejlesztési ciklus; a mérőeszközök (indikátorok) és a monitoring (önértékelés és külső értékelés).
Az EQAVET a folyamatok folyamatos fejlesztését biztosító PDCA elvhez igazodva a ciklus minden lépésére megfogalmaz minőségi kritériumokat és minőségi kritériumonként indikatív jellemzőket. Az indikatív jellemzők lényeges minőségkövetelményeket sorakoztatnak fel. A szakképzési irányító vagy szereplő, ha ezekre megfelelő módon figyelmet fordít, akkor jó, és akár folyamatosan fejlődő minőségű szakképzési szolgáltatást tud nyújtani. Az indikatív jellemzők elvárásokat fogalmaznak meg ágazati irányítás szintjén, a szakképző intézmények szintjén és az oktatók, vezetők szintjén egyaránt.
A Keretrendszer hangsúlyozza a rendszeres önértékelés és a független külső értékelés fontosságát, de az időtávok és az eljárásrendek meghatározását a nemzeti, regionális, ágazati sajátosságokat ismerő tagállamokra bízza. Megjelenik az az elvárás (igazodási pont), hogy kerüljön sor hiteles visszajelzésre, mert a keretrendszer kidolgozói szerint a meghatározott időközönkénti, módszeres belső (ön-) és külső értékelésre szükség van a minőség fejlesztése, a kitűzött célok elérése érdekében.
A kialakított indikátorok segítségével európai szinten egységesen van lehetőség a szakképzés eredményességének, minőségének és hatékonyságának mérésére a szakmapolitikai célok érvényesülése mentén. Az indikátorok esetén vannak olyanok, amelyek ágazati szinten, a szakképzés irányítási rendszer szintjén értelmezhetők, vannak, amelyek intézményi szinten értelmezhetők és vannak mindkét szinten értelmezhető mérőeszközök.
A rendszerszinten értelmezhető indikátorok közül többnek az értékét alapvetően határozza meg a magyar szakképzés átalakítása, a bevezetett új jogszabályi háttér. Ilyen például a „Minőségbiztosítási rendszert alkalmazó szakképző intézmények aránya” elnevezésű indikátor. Az új szakképzési törvény meghatározta azt, hogy minden szakképző intézmény minőségirányítási rendszer alapján végezze tevékenységét, ez eredményezte, hogy ezen indikátor értéke magyarországi viszonylatban száz százalék lett, figyelembe véve az intézményi minőségirányítási rendszer kialakításának 2022. augusztus 31-i törvényi határidejét.
A magyar szakképzésben a szakképző intézmények minőségirányítási rendszerének (MIR) négy alapeleme a minőségpolitika, az önértékelés, a teljesítményértékelés és a külső értékelés. A minőségpolitikában a szakképző intézmény vezetése meghatározza az intézmény küldetését, jövőképét, hosszú távú stratégiai céljait, a fejlesztésre vonatkozó minőségcélokat (figyelembe véve az európai uniós, az ágazatirányítási, a regionális és helyi célokat, elvárásokat) és a minőségirányítási rendszer működtetésének szervezeti kereteit. Az önértékelésnek további két nagy része van. Egyrészt magának a szakképző intézménynek, mint egy szervezetnek a működését vizsgáló önértékelés, másrészt az intézményvezető tevékenységére vonatkozó önértékelés. Az önértékelés objektivitását, megalapozottságát támogatandó a szakképző intézményeknek szabályozni kellett a legfontosabb folyamataikat, olyan módon, hogy azok működtetése a kitűzött célok elérését leginkább szolgálják, ki kellett alakítaniuk az intézményi indikátorrendszert, és a partneri igény- és elégedettségmérés rendszerét is.
A MIR rendszerének része az oktatók és intézményi vezetők (igazgató, igazgatóhelyettesi szintű vezetők) teljesítményértékelése. Az oktatók teljesítményértékelése igazgatói hatáskörbe, az intézményi vezetők értékelése pedig igazgatói, illetve fenntartói hatáskörbe került ebben a rendszerben. A teljesítményértékelésben is fontos tényező az adatalapúság, az indikátorok használata, többek között az objektivitás biztosítása érdekében.
A külső értékelés a negyedik nagy eleme a minőségirányítás kialakított rendszerének, amely egyrészt a minőségbiztosítási szempontrendszer mentén értékeli az intézmény működését és a vezető munkáját, másrészt pedig értékeli, hogy a vezető hogyan működteti a teljesítményértékelés rendszerét.
A teljes minőségirányítási rendszer az EQAVET minőségbiztosítási ciklus alkalmazásán alapszik. Az EQAVET indikatív jellemzői megjelennek az önértékelés, a teljesítményértékelés és külső értékelés szempontrendszerében, az intézményi folyamatmodellben és a partneri igény- és elégedettségmérés kérdőíveinek kérdéseiben. Az intézményi szinten értelmezhető EQAVET indikátorok a szakképző intézmények indikátorrendszerében, az önértékelést alátámasztó adatokban.
A MIR indikátorok kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy az indikátorrendszer biztosítsa az EQAVET alapú szempontsor szerinti önértékelés és teljesítményértékelés esetén az adatalapú értékelést, hogy lehetőséget adjon valamennyi intézményi cél, működési folyamat és az elindított fejlesztés eredményességének a mérésére, hogy az intézményi szinten is értelmezhető EQAVET indikátorok megjelenjenek a rendszerben és hogy az intézmények által a mindennapi tevékenység adminisztrációja során használt elektronikus adatbázisokból (például a Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszer (KRÉTA), a Szakképzés Információs Rendszere (SZIR), a Középfokú Felvételi Információs Rendszer (KIFIR), a kétszintű érettségi szoftver) könnyen előállíthatók legyenek.
A EQAVET tíz indikátora közül a MIR indikátorrendszerében a kötelezően mérendő indikátorok sorában többek között megjelennek a képzők képzésébe történő befektetés, a szakképzést elvégzők aránya, a szakképzésben végzettek elhelyezkedési aránya, a megszerzett készségek alkalmazása a munkahelyen és a munkaerő-piaci szakképzési igények meghatározásának mechanizmusai megnevezésű indikátorok. Mindegyik kötelezően mérendő indikátor kapcsolódik valamely folyamathoz, önértékelési szemponthoz, elváráshoz és a célrendszerben is kell, hogy tükröződjenek. Helyi, saját intézményre szabott indikátorokat, akkor kell alkalmazni az intézményeknek, ha a saját célrendszerükben megfogalmazott céljaik eredményességének méréséhez a kötelezően mérendő indikátorok nem megfelelőek; ha a kötelezőn kívül más folyamatokat is szabályoztak, és az adott folyamatszabályozás tartalmi elemeinek és eredményeinek értékelésére nincs alkalmas a kötelezően mérendő indikátorok között; és ha céljaik, fejlesztéseik között szerepelnek olyanok, amelyek eredményességének mérése a kötelező indikátorokkal nem biztosított.
Az indikátorok adott időközönkénti gyűjtésén túl fontos, hogy az intézmények, valamilyen módon elemezzék is ezeket az indikátorokat például trendvizsgálattal, szegmentálással vagy benchmarking alkalmazásával, hiszen a megalapozott döntéseket segíti, ha az intézményi szinten túl az adatok elemzése ágazati, szakmánkénti bontásban is megtörténik, valamint, ha a tevékenységét az intézmény össze tudja hasonlítani más hasonló intézményekével.
Az indikátorok használata, úgy tudja támogatni a szakmai-pedagógiai munka minőségének fejlesztését az intézményekben, ha az összegyűjtött adatok elemzése segítségével az intézmény feltárja, hogy milyen folyamatokban, a működésük mely területein vagy milyen célokban szükséges változtatniuk és a változások végrehajtásához milyen lépéseket kell megtenniük, milyen fejlesztéseket kell elindítaniuk. Az intézmény kitűzi céljait (például a lemorzsolódás csökkentése, a módszertani kultúra, a projektalapú oktatás fejlesztése, a duális képzésbe bevont tanulók arányának a növelése). Meghatározza az indikátorokat, amelyek segítségével a célokhoz igazodva mérni tudja eredményességét és az indikátoroknak azon értékét is, amelynek teljesülése esetén sikeresnek tekinti tevékenységét (a lemorzsolódás aránya ne haladja meg a tíz százalékot intézményi szinten, a szakképző iskolai képzésben résztvevők száz százaléka rendelkezzen szakképzési munkaszerződéssel az ágazati alapvizsgát követő évfolyamban). Az intézmény végzi mindennapi tevékenységét szabályozott folyamatok, szakmai, képzési programok mentén, azon tervekhez igazodva, amelyek tartalmazzák a fenti célok elérése érdekében szükséges lépéseket, feladatokat is. A végzett tevékenység eredményeit meghatározott időközönként mérik, értékelik. Az értékelés megmutatja, hogy az intézmény elérte-e célkitűzéseit. Ha az eredmények ettől elmaradnak adott időszakban, akkor ezeknek az okait meg kell keresni, az okok megszüntetését célzó intézkedéseket meg kell tenni, ha szükséges fejlesztéseket indítani, módosítani a folyamatokon, a működési gyakorlaton, vagy újra gondolni a célkitűzéseket vagy azok időtávját.
A szakképző intézmények számára például nélkülözhetetlen, hogy a releváns partnereikkel konzultációt folytassanak a helyi munkaerő-piaci és az egyéni képzési igények meghatározása érdekében. Annak vizsgálatához, hogy ezirányú tevékenységüket milyen eredményességgel végzik, segítenek például a szakképzési munkaszerződésekkel rendelkezők aránya; a szakmai bemutatók, konferenciák, szakmai rendezvények; a duális képzőhelyek és a végzetteket foglalkoztató gazdálkodó szervezetek elégedettségmérés eredményei megnevezésű indikátorok.
A szakképzésben működő intézmények egy másik fontos jellemzője kell, hogy legyen, hogy tanulóközpontú intézményként szakmai programjuk lehetővé teszi a tanulók számára, hogy elérjék az elvárt tanulási eredményeket, valamint, hogy aktívan részt vegyenek a tanulási folyamatban. Többek között a végzett tanulók és a végzetteket foglalkoztató gazdálkodók elégedettsége, a sikeres szakmai vizsgát tett tanulók aránya ad információt arról, hogy milyen eredményességgel sikerült megfelelni ennek az elvárásnak, illetve az ezzel kapcsolatos célkitűzéseket elérni. Az eredményesség értékelésekor ezen jellemző esetén elengedhetetlen a hátrányos helyzetű, valamint a sajátos nevelési igényű tanulók arányának vizsgálata is, hiszen ha magas az ilyen tanulók aránya az intézményben, akkor ahhoz, hogy minél magasabb legyen a sikeres szakmai vizsgát tett tanulók aránya a tanítási-tanulási folyamatokat is másként kell tervezni, szervezni és a szakmai programok kialakítása során figyelembe kell venni, hogy az alkalmazott módszerek között nagyobb szerepet kapjanak az ilyen tanulók igényeihez igazodó módszerek.
Jelent-e változást az adatok gyűjtésében, felhasználásában a kialakított és a szakképző intézményeknek kötelezően alkalmazandó EQAVET alapú minőségirányítási rendszer? Minden szakképző intézmény eddig is sokféle adatot kezelt, sokféle adatot gyűjtött, sokfelé szolgáltatott. A MIR működtetésének bemutatott logikája megköveteli a rendszeres, szisztematikus adatgyűjtést. (Bár a fentiek az indikátorok szerepét hangsúlyozták a rendszerben, azon okból, hogy az adatok indikátorokká válnak, ha valamilyen célhoz kapcsoljuk őket és a célok felé megtett lépések eredményeinek a vizsgálatához használjuk fel őket, de az értékelés során természetesen az indikátorokon kívül más adatok és információk is rendelkezésre állnak.) A kialakított minőségirányítási rendszer azonban túl is mutat ezen és arra ösztönzi az intézményeket, hogy ne álljanak meg az adatok gyűjtésénél, elemzésénél, hanem az így nyert információk alapján hozzák meg döntéseiket a jövőbeli hatékonyabb, eredményesebb működés érdekében.
Ziegler Angéla cikke a XXIV. Országos Közoktatási és Szakképzési Szakértői Konferencián elhangzott előadása alapján.
